:::... Huszonnyolcadik felvonás ...:::

Üdv!

Szerettem volna megvárni a "tavasz kezdetét", mielőtt befejezem ezt a blogot... Szóval ez az utolsó fejezet. De ne aggódjatok, lesz még egy epilógus...

Vélemények?

Ölel,

Svea

*

Elég sajátos módját választom az utazásnak. Stoppolok. Nem azért, mert nincs pénzem buszjegyre, van; minden spórolt pénzemet összeszedtem, és eladtam néhány cuccomat is. Egyszerűen csak nem tudom, hová indulhatnék. Így hát teljes egészében rábízom magam a véletlenre, a szerencsére vagy a sorsra, nevezzük akárhogy.

Húsz perc telik el, mire a főút mellett leparkol egy fehér autó, amit egy középkorú nő vezet. Kedvesen mosolyog, úgy kérdezi, hová tartok. Ó, ha én azt tudnám... Jól megfontolom a válaszom, ám végül úgy döntök, előállok az igazsággal. Valószínűleg elmebetegnek néz majd, és kirak a kocsijából, de nekem akkor is meg kell próbálnom.

– Hogy hova tartok? – sóhajtok egyet. – Oda, ahol az álmok születnek.

Remélem, nem gondolja azt, hogy Hollywoodban akarok kikötni.

– Jó – mondja ekkor, mosolya szélessé válik. – Akkor egy darabon együtt megyünk.

Négy óra múlva szállok ki az autójából, amikor ő majdnem eléri úti célját. Megköszönöm a fuvart és a kedvességét, majd az idegen városban keresek egy bisztrót.  Soha nem jártam még itt ezelőtt, ettől még kalandosabbnak érzem az utazásomat.

Egy pohár kávé fölött gondolkozom. Tudom, hogy jól döntöttem. Hogy nem lesz semmi baj. Néhányan rám mosolyognak, és ezzel is bizonyítják, mennyire igazam van. El akarom hinni, hogy jó hely ez a világ. Látnom kell, hogy az.

Akármerre megyek, a csodákat keresem. Olykor egy épületben, egy gyönyörű kertben, egy kisfiú nevetésében, vagy egy idős néni tekintetében találom meg. Akárhová is utazom, ott mindig találok valami szépet. Legyen az egy almafa vagy egy gyönyörű nő, amint tankol. Én ott vagyok, és csak némán figyelek. Nem keresek senkit sem, de hagyom, hogy megtaláljanak.

Néha persze nehéz. Ugyanolyan olcsó motelszobák és bisztrók fogadnak városszerte, ez pedig kiábrándít. Keresem a helyet, ahol átmenetileg szívesen maradnék, ám még nem találtam meg.

Path minden második nap telefonál. Van egy új számom, amit csak ő ismer, a régit meg otthagytam nála, hogyha keresnek, ő tovább tudja adni nekem. Azt mondja, azért hívogat ennyiszer, mert meg akar bizonyosodni arról, még nem öltek meg, vagy csempésztek ki az országból. Viccesek ezek a kételyei. Persze nem alaptalanok, tudom. De én igyekszem feltűnés nélkül élni. Néhány mondatnál többet senkivel sem beszélgetek, és sehol sem maradok olyan sokáig, hogy feltűnő lehessek. Egyelőre még keresem a helyemet.

Amikor elegem lesz abból, hogy mindenütt ugyanazt a világot látom, vonatra szállok. A nagyobb távolság változatossággal reménykedtet. Egy egész napot átutazom, aztán kilyukadok a semmi közepén. Na, ez nagyon nem az a városi környezet, mint amihez szoktam. Egy órát kell gyalogolnom, míg találok egy benzinkutat, ahol vehetek egy térképet.

Egy szakállas, tagbaszakadt férfi igazán kedvesen útba igazít, és kapok jó tanácsokat is, hogy hol szálljak meg, valamint hol vacsorázzak. Amikor azonban azt mondja, hogy ilyenkor már nem jutok be busszal a városba, kicsit letörik a kedvem. Hisz még csak délután öt óra!

– Köszönöm – mondom azért, és megpróbálok mosolyogni. Hát ez igen. Valahogy jobban átgondolhattam volna a tervnek ezen részét.

– Én a városban lakom – mondja ekkor a férfi, és mintha kicsit el is pirulna. – Úgy értem, amikor végzek... Elviszlek szívesen.

Felderülök a szavaitól, és elfogadom a segítségét.

Mivel nincs sok vevő, így leülünk egy asztalhoz, és kávézás közben beszélgetünk. Vagyis igazából ő az, aki faggat engem. Egyből kiszúrja, hogy nem vagyok idevalósi, így érdeklődik, egy nagyvárosi lány mit keres ezen a vidéken. Igazából nem szeretnék hazudni, ám a teljes történettel sem állhatok elő.

– Az álmaim után jöttem – mondom végül.

Újdonsült ismerősöm, Calvin füttyent egyet.

– Hát, ha csak nem tehenekről meg cowboykalapos hapsikról álmodsz, akkor rossz helyen jársz.

– Imádom a rodeót, szóval... – viccelődöm. Egyáltalán nem imádom, de úgy tűnik, ezen a környéken elég divatosnak számít.

– Ha hétvégig itt maradsz, akkor lehet benne részed bőven.

– Hű, izgalmasan hangzik.

– Izgalmasabb róla beszélni, mint nézni – nevet fel. Nem sokkal ezután kuncsaftja érkezik, és feláll, hogy kiszolgálhassa.

Abban a rövid időben, amíg figyelem, rájövök, hogy ismer mindenkit. Olyan barátságosan, közvetlenül bánik az emberekkel, hogy azt is megsejtem, mindenki kedveli.

Miután bezár, ígéretéhez híven, bevisz a városba. Egyenesen az őszerinte legjobb fogadóhoz hajtunk, ahová ő is bejön velem. Már meg sem lepődöm azon, hogy ismeri a nőt, aki a pultban áll. Kedélyesen elcsevegnek egymással, majd Calvin közli, hogy az ő nagyon jó barátja vagyok, és rövid ideig egy szobára lenne szükségem.

Ettől kezdve sokkal kedvesebbek velem, több figyelem irányul rám. Úgy érzem, meg sem érdemlem a virágcsokrot a reggeli mellé, vagy Demetra, egy nyolcéves kislány rajzát, aki állandóan a fogadóban van az édesanyja mellett.

A „városban” úgy egyébként, nagyjából háromezren laknak. Egy iskola van, két ovi, három kocsma és egy óriási focipálya. Itt sokkal melegebb van, mint otthon, ami nem is csoda, tekintettel arra, hogy délen vagyunk.

Hamar körbejár a hír, hogy érkezett egy idegen, akiről nem tudni, mennyi ideig marad, vagy egyáltalán miért jött pont ide. Hajmeresztő történetek kapnak szárnyra rólam, amelyeket Nana, az Éden Fogadó tulajdonosa kuncogva mesél. Gyakran teázunk együtt, vagy kér meg, hogy segítsek Demetrának a házijában, mert a matekhoz jobban értek nála.

Amikor megérkeztem, azt hittem erről a helyről, hogy definitív a világ vége. Ahol nincsen semmi. Ám ahogy telnek a napok, és én megismerem az embereket, úgy megszeretem őket. Még egy kisebb munkát is felajánlanak nekem, és rájövök, hogy néha a semmiből lesz minden. Hogy igazából simán kezdődhet ott valami, ahol mások szerint véget ér.

Úgyhogy maradok. Megpróbálok beilleszkedni, elvállalom a munkát a könyvtárban, esténként pedig a Rodeo Drive nevű kocsmában segítek be. Az egyik pultos lány a napokban lépett meg egy pasival, úgyhogy kell a plusz ember, és mivel Calvin mindenkit biztosított arról, hogy én jó barát vagyok, jelentősen megnőtt a státuszom. Vannak, akik furán néznek rám, de a többségük kíváncsi és kedves.

Ezen a helyen megtalálok egy darabot a régen elvesztett otthonomból.

Mivel sok időt töltünk a szabadban, kicsit megfog a nap is. Lesz egy egészséges színem, és végre lesznek barátaim is. Főként persze Nana és a kislánya, akik rövid időn belül, miután meggyőződnek, hogy nem vagyok extrém gyilkos a nagyvárosból, felajánlják, hogy költözzek be hozzájuk a galériára. Minden erőmmel ellenkezem, amin Nana megsértődik, és közli, hogy nem alamizsnát ajánlott fel, hanem egy korrekt albérletet.

Így hát két nappal később végül is igent mondok, és viszem magammal az egyetlen bőröndömet is. Még aznap megismerem Nana nagymamáját, akiről az első pillanatban érzem, hogy különleges. Kedvesen üdvözöl, semmi elutasítót nem tesz, viszont úgy néz rám, hogy tudom, a vesémbe lát. Kellemetlenül érzem magam a közelében, mert biztos vagyok benne, hogy átlát rajtam, és ismeri az egész életemet. Igyekszem távol maradni tőle és a lelkembe látó pillantásától.

A következő hónapban Path egy olyan dologgal hív fel, amitől számomra még a gravitáció is megszűnik. Jókedvűen szólok bele a telefonba, és örülök, hogy hallhatom a hangját, amikor hirtelen félbeszakít.

– Robin visszajött.

Ezzel sokkol először. Aztán rám zúdítja a többit.

– És egészen kicsikét kiakadt amiatt, hogy senki nem szólt neki rólad.

Mivel nem válaszolok, Path aggódni kezd.

– Skyl, ott vagy?

– Itt, igen – mondom halkan.

Számtalanszor gondolok Robinra, és arra is, vajon mi lehet vele, merre járhat. Mivel Path soha nem említett semmit vele kapcsolatban, arra következtettem, még nem tért haza. És ez így rendben is volt eddig – valahogy reálisnak tűnt, hogy nincs otthon, nincs azon a helyen, amit én is elhagytam. Viszont a tudat, hogy ő visszatért, én pedig egyszerűen nem vagyok ott, felér egy szúrással a szívembe.

– Tudni akarja, hol vagy, és hiába mondom, hogy nem tudom, nem hiszi el.

– Nem baj. Talán idővel megérti. Kösz, hogy tartod a frontot.

– És ezért marha sokkal tartozol nekem – morogja. – Minden erőmre szükségem van, hogy vissza tudjam verni a próbálkozásait.

– Egy angyal vagy. Kösz – mosolyodom el halványan, bár Path ezt persze nem láthatja.

– Te jó ég, most komolyan. Hol vagy te? Tényleg azt mondtad, hogy egy angyal vagyok? Valami súlyos gond lehet veled.

Erre már hangosan felnevetek. Az tény, hogy ez a hely megváltoztatott. Leszoktam a káromkodásról, a piázgatásról, és teljesen hétköznapi, kisvárosi életet élek.  Egy könyvtárban (na, jó, meg egy kocsmában) dolgozom, kertészkedem, pitét sütök és kockás ingeket hordok. Ez több mint király, de hogyan lehet elmagyarázni Path-nek, aki meg olyan... amilyen?

– Jó helyen vagyok, ne aggódj értem.

– Egyáltalán nem aggódom. Egy ideje már a hangod is teljesen más.

Nem tudok mit felelni, így fontos teendőkre hivatkozom, és lerázom. Azt is tudom, hogy ő is tudja, füllentek. Veszek egy mély levegőt, és néhány pillanatig még emésztgetem a hallottakat. Robin otthon van... Alig hiszem el.

Elsüllyesztem a zsebemben a telefonomat, és megfordulok a konyhában, hogy gyümölcsöket pucoljak a vacsorához, ám akkor meglátom, hogy társaságom is van. Emily, Nana nagymamája engem figyel az ajtóból. Szinte megáll a szívem, holott semmi bűnöset sem csinálok. Csak Emily olyan hátborzongató, miközben egy kedves, idős néni. Durva.

Mellém lép, a kezembe ad egy adag almát és narancsot, majd elővesz egy mély üvegtányért, és segít nekem a hámozásban. Egyikünk sem szól semmit, azonban a csend kis híján elviselhetetlen. Mégpedig azért, mert Emily jóval többet tud rólam, mint mások itt. Nincs elképzelésem sem, hogyan csinálja, és nem is érdekel a hókuszpókusza, de annyi bizonyos, hogy belém lát. Nem szemrehányó, nem ítélkező, csak... bölcs. Olyan mindent látó. Olyan „tudom, hogy sebeid vannak, és ezért menekülsz”.

Már nem azért mondom, de a családjuk indián ősöktől ered...

Ahogy közeledik a tél, úgy kezd egyre inkább érni bennem az elhatározás, hogy hamarosan tovább kell indulnom. Utálom ezt az undok gondolatot, mégsem bírom kiverni a fejemből. És szenvedek tőle.

Szeretem azokat az embereket, akik körbevesznek. Tetszik az új életem is, csakhogy nem letelepedni jöttem ide. Megtaláltam, amire szükségem volt: a békét, hogy rendezhessem a dolgaimat magamban. Megtaláltam a melegséget egy idős néni mosolyában, az őszinteséget egy gyönyörű kislány könnyeiben, a barátságot egy ölelésben. Csakhogy van a nyugalom, amire időnként szükségem van, és van a tűz, ami bennem ég. A kettő kioltja egymást. Ugyanis senkinek sincsen két fele...

Eldöntöm, hogy még karácsony előtt elmegyek. Senki sem örül a hírnek. Különösen Nana nem, aki elkeseredetten pityereg, nem tudom megnyugtatni. Az együtt töltött kis időnk alatt kölcsönösen tanítottunk egymásnak valamit. Ő azt nekem, hogyan kell őszintének és befogadónak lenni, én meg azt neki, hogy időnként néha engedni kell, hogy a dolgok elszabaduljanak. Demetra kisgyermekkönnyei is potyognak, miközben búcsúzóul átad egy rajzot, ami majd megvéd engem az utamon. Ebben a pillanatban könnyű lenne úgy dönteni, hogy maradok, de tudom, rövid úton megbánnám. Nekem most kell mennem.

Emilyt hagyom utoljára. Érzem a zsigereimben, hogy mondani fog valamit, hogy jelét adja annak a mágikus képességnek, amivel kiismert engem. Ő nem sír, nem szomorú, halványan még mosolyog is rám.

Megöleljük egymást, amikor a fülembe suttog.

– Jól döntöttél. Ne büntesd magad tovább.

Rajtam kívül senki más nem hallja a szavait. Hálásan nézek rá, és egyszerre elmúlik az iránta táplált félelmem. Már nincsen okom tovább őrizgetni azt. Kiismert engem? Igen. Méghozzá túl könnyen, de akkor is mi van? Az miért baj? Nem attól leszek különleges, hogy senkinek sem engedem meglátni, milyen vagyok valójában.

Én már nem félek magamba nézni. Tudom, milyen sok mocsok szárad a lelkemen, hogy milyen egy pusztító életet éltem, és képes vagyok rá, hogy ezt mind elengedjem. Mert nem csak a ragaszkodás az élet része. Sőt, nem is szabad görcsösen ragaszkodni, nem szabad azt gondolni, hogy önmagunkon kívül bármink is van a világon.

Mindenkinek megköszönöm a segítségét, különösen Calvinnek, és megígérem, hogy írok majd levelet, aztán ugyanúgy, ahogy érkeztem, elhagyom a várost. A hosszú vonatút pont kapóra jön, hogy lerendezzem az utolsó köröket is magamban. Boldogan pillantok a jövő felé, és már tudom, hogy az jelenleg hol kezdődik.

Örömmel pötyögök egy bejegyzést a Drazséra, amely mostanában bővelkedett a vidékies gondolataimban. A legfőbb ideje, hogy a blogom is visszakapja régi stílusát.

„Számtalanszor eszembe jut egy kérdés. Vajon tudjuk egymást jól szeretni addig, amíg mindketten elcseszettek vagyunk? Most úgy hiszem, hogy nem. Bár abban is biztos vagyok, hogy a szeretet gyógyít. Teszi a dolgát, csak néha túl vakok vagyunk, hogy ezt észrevegyük.”