Üdv!
Utolsó előtti felvonás... Vérzik a szívem...
Ölel Titeket,
Svea
Szinte egész éjjel ébren vagyok, nem tudok elaludni. Egyedül a reggelt várom, hogy beszélhessek Path-tel, és a kezembe vegyem végre az életemet. Amikor hazaért, nem akartam letámadni a sztorimmal, inkább úgy tettem, mintha aludnék. Hallottam, hogy motyogott magában valamit, miközben levetkőzött, aztán percekkel később már szundított is.
Utolsó előtti felvonás... Vérzik a szívem...
Ölel Titeket,
Svea
*
Szinte egész éjjel ébren vagyok, nem tudok elaludni. Egyedül a reggelt várom, hogy beszélhessek Path-tel, és a kezembe vegyem végre az életemet. Amikor hazaért, nem akartam letámadni a sztorimmal, inkább úgy tettem, mintha aludnék. Hallottam, hogy motyogott magában valamit, miközben levetkőzött, aztán percekkel később már szundított is.
Hatkor viszont már nem bírok magammal. Letusolok,
felöltözöm, és felkeltem Path-et is. Iszonyúan kivan, fáj a feje, másnapos.
Én csak ülök a saját ágyam szélén, és nézem őt.
Hamarosan ki fogom akasztani, ezért megpróbálom kiélvezni az utolsó perceimet a
haragja előtt. Amíg megpróbálja összeszedni magát, rámosolygok. Aztán csak úgy
kibuknak belőlem a szavak.
– El akarok menni innen.
Path megdermed. Amikor lassan, vontatottan felém
fordul, látom a szemét. Semmi jót nem ígér. Úgy tudok olvasni belőle, mint egy
könyvből, és bizony isten, most elég rossz fejezethez értem.
– Mit? – kérdez rá, hátha rosszul hallotta.
– Halasztok egy félévet.
– Nem halasztasz – korrigál. Több ez, mint szimpla
megállapítás. Egyenesen kényszerítés-szaga van.
– Path – sóhajtom a nevét lágyan, amire kifakad.
– Nem, baszki! Nem mehetsz el innen, nem hagyhatsz
itt csak úgy!
– Ez nagyon önző hozzáállás.
– Leszarom!
Egy hosszú pillanatig a szemébe nézek, mielőtt
elnevetném magam.
– Pont ezekkel a válaszokkal bizonyítod be, hogy
nincs rám szükséged.
– Te megőrültél, esküszöm. – Felugrik, a mutatóujját
rám szegezi. – Megbolondultál, most azonnal hívom is a pszichiátriát.
Annyira aranyos tőle ez a fajta viselkedés, hogy
teljesen ellágyul a szívem.
– Mindig is te voltál az erősebb. Nekem volt
szükségem rád, és nem fordítva.
– Aha, hát nem tudtam, hogy ez egy verseny –
jegyzi meg csípősen. – Ha esetleg közölted volna, hogy teperjek jobban...
– Kérlek szépen, beszéljük ezt meg úgy, mint két
felnőtt.
Ekkor eltörik nála a mécses. Path áll még egy
pillanatig, ugyanolyan arckifejezéssel, aztán a szemét elöntik a könnyek, és
elsírja magát.
– Miért? – kérdezi, majd leroskad az ágyára.
Szeretném átölelni, olyan elveszettnek tűnik.
– Mert meg kell találnom magam, és azon a helyen
nem tudom, ahol elvesztettem.
– Te kibaszott nagy bölcs – hüppögi.
– Ez nem bölcsesség – felelem szomorkás mosollyal.
– Ez csak a kudarcaimból egyenesen következő megállapítás.
– Kudarcaid? Hány van, amiről nem is tudok?
Sóhajtok egy nagyot, és kibököm végre, amit még
nem tud.
– Tegnap este elküldtem Tate-et. Ennyi volt.
– Mi van? – megdöbben. Kézfejével letörli az
arcát. – Én végig azt hittem, hogy őt akarod. Annyira egymásra kattantatok...
– Én is azt hittem. De kinyitottam a szemem, és
feltűntek a dolgok, amelyek korábban nem.
– Kifejtenéd? – kérdezi kissé hisztérikusan.
– Azért vonzódom hozzá, mert olyan, mint én. Mert
a fénye csábít, de közben... Közben az annyira ragyogó, hogy elnyeli az
enyémet. Előbb-utóbb katasztrofális vége lenne az egésznek. Egymás torkának
ugranánk. Az ő sebe és az én sebem egyforma, éppen ezért csak további hegeket
szülne.
– Ezt nem tudhatod.
– Tényleg nem. Csak érzem.
– És akkor mi van Robinnal?
A név hallatán markolgatni kezdi a szívemet a
rémséges fájdalom.
– Senkinek sincsen két fele, Path.
– Nem értelek.
– Olyan nincs, hogy mindkettő. Vagy a tüzet választod,
vagy a vizet. Nem tudsz mindkettővel lenni egyszerre.
Hallgatunk néhány pillanatig. Path a szavaimat
emésztgeti, és amikor újra a szemembe néz, érzem, hogy valami megváltozott.
– Ezért mész el – suttogja. – Mert elvesztetted
őt, és vele együtt magadat is.
Már az én szememben is gyűlnek a könnyek.
– Még megpróbálhatjátok újra, még visszajöhet... –
próbálkozik, hogy valamivel maradásra bírjon. Bánatosan megrázom a fejemet.
– Egyelőre biztosan nem. Most meg kell találnom
azt a lányt magamban, aki újra képes szeretni. Tudod, milyen nehéz ez? Mióta
Robin elment, semmi sincs rendben velem, és ez csak most tűnt fel. Először azt
kell megkeresnem, aki én vagyok. És még ha akkor is úgy érzem majd, hogy rá van
szükségem, megkeresem őt is.
– És hova mész? Mihez kezdesz? Hol fogsz lakni?
Egyáltalán...
– Kérlek – hallgattatom el. – Ne kérdőjelezz meg
engem. Csak egy rövid időről van szó, aztán visszajövök, és újra egyetemista
leszek. Megint itt leszek melletted, hogy elviseljem a nyűgjeidet.
Ekkor könnyei közepette a nyakamba borul. Már én
sem tartom magam tovább, kisírok mindent, ami ki akar törni.
Sokáig nem térünk magunkhoz. Még tovább maradunk
szótlanok. Ez a változás ledönt minket a lábunkról, nehéz elfogadni.
„A
múlt megfertőz.” – posztolom később a blogomba.
„A
jövő meggyógyít.”
„A
jelen meg... Arról egyelőre fogalmam sincs.”
Bágyadt, kókadt vagyok egész nap. Az egyetlen
pozitívum a zéhá: na, ez a nem semmi állapot, amikor már egy zárthelyinek örül
az ember. Megítélésem szerint több mint nagyon jól sikerült. Büszkén írtam tele
a papíromat, néha már zsibbadt a kezem, olyan gyorsan akartam a tudásomat szavakba
önteni. Néha kell ilyen is.
Kezembe fogom a kávémat, és leülök a kedvenc
padomhoz az ebédlőben, amikor elég bátran rám mosolyog egy ismeretlen srác.
Világosszőke haja az álla alá ér. Egész helyes a maga jófiús módján. Meglepődöm
a kezdeményező gesztusán, de azért visszamosolygok. Nem először és nem
másodszor történik ilyesmi, ezúttal valahogy mégis más. Kortyolgatom a kávémat,
egy magazint lapozgatok, és igyekszem hétköznapinak érezni magam. Ezek az
apróságok hiányoznak a mindennapjaimból, ahol állandóan csak dráma és gyötrődés
fogad, némi feszült hangulatú szituációval.
Nem pillantok fel, de látom, hogy a szöszi srác
felém közeledik. Kólás üveget billegtet a kezében, a másikkal meg a
válltáskáját igazítja a helyére.
– Leülhetek? – kérdezi, mire bólintok. Visszafogottan
mosolyog. – Kösz. Dylan vagyok, és egyébként együtt járunk gazdaságtanra.
Lehet, hogy láttam már valamikor, csak mostanában olyan
elfoglalt voltam saját magammal, hogy az a csoda, ha észrevettem valaki mást
is.
– Szia, Dylan gazdaságtanról, én Skyler vagyok –
mutatkozom be, bár közben az jár a fejemben, mennyire nincs kedvem ehhez az
egészhez.
– Örvendek – mondja újdonsült ismerősöm, majd
letekeri az üveg kupakját, és beleiszik, de közben nem veszi le rólam a szemét.
A színe szürke, nagyon különleges.
– Én is! – Összecsapom a magazinomat, aztán
elsüllyesztem a táskámban. Fáradt és túl antiszociális vagyok most az ismerkedéshez.
Azon morfondírozom, hogyan bujtassam ezt normális köntösbe, amikor Dylan
ráeszmél, hogy éppen indulni készülök.
– Én is edzésre megyek, nem gond, ha...?
– Nem, persze. – Tulajdonképpen örülök, hogy
felajánlotta ezt, mert nem kell semmi kínosat mondanom.
Átvágunk a fél szárnyon. Útban a parkoló felé
Dylan bevallja, hogy azért szólított meg, mert tetszik neki a hajam. Hát még
ilyet se hallottam túl sokszor. Annak ellenére, hogy folyamatosan érzem, próbálja
befűzni az agyam, egész jól elbeszélgetünk. Megtudom, hogy az egyetemi kosárcsapatban
játszik, de ez semmiféle reakciót nem vált ki belőlem.
– Én meg nem – mondom, mire nevetni kezd.
Odaérünk a parkolóban ahhoz a részhez, ahol neki a
kosárpálya, nekem meg a buszmegálló felé kell fordulnom.
– Örülök, hogy beszélgettünk, és remélem,
találkozunk még! – búcsúzkodik. Én is biztosítom valami hasonlóról, aztán a
munkahelyem felé veszem az irányt, hogy hivatalosan is felmondjak.
-
* -
Másfél héttel később minden készen áll az
utazásra. Telepakoltam egy kisebb méretű bőröndöt, és összeszedtem az összes
fontos cuccomat. Path megígérte, hogy vigyáz a többire, így aggodalomra nincs
semmi okom. Na, nem mintha máskülönben olyan nagyon gyötrődő lennék.
Elfogadtam, hogy most ennek van itt az ideje.
Az egyetemen maradásom utolsó előtti napján Path a
Facebookon böngészik éppen, amikor rábukkan egy új helyre. A nyitásuk miatt
különleges akcióik vannak, amiket feltétlen ki kell próbálnunk, mert „arra van
most szükségünk.” Csak a szememet forgatom, de persze belemegyek a dologba.
Path mutat pár fényképet is a helyről, hogy feltüzelje a kedvemet. Az az
igazság, hogy kábé annyira foglalkoztatnak jelenleg ezek a dolgok, mint a
kvantumfizika. Viszont ha emlékezetem nem csal, még sosem mondtam úgy
istenigazából ellent Path-nek, és ez általában bevált. Jó hatással vannak rám
az ötletei, a lelkesedése, úgyhogy ezúttal is beadom a derekamat. Arról meg már
ne is beszéljünk, hogy valószínűleg utoljára tehetjük ezt meg. Azt viszont
előre leszögezem, hogy nem fogok berúgni, és hajnalig mulatni, maximum egy-két
ital fér bele. Path azonnal kisangyallá változik, ha kompromisszumokról van
szó.
Nem öltözök ki, valójában még át sem. Elégnek
ítélem meg a szerelést, amit viselek, sok farmert világos felsővel és
kiegészítőkkel. Egyébként is, ahogyan elnéztem a helyet, inkább az a nyugodtan
lógós fajta, nem pedig a vadul pörgős.
Busszal megyünk, bár nincs messze a hely. Egy szűk
kis utcabéli, vörös téglás épület az, amelynek falait borostyán fedi. A cégér,
ami a hely nevét hirdeti, szándékosan réginek tűnik, hogy passzoljon az
összképbe.
Bent akusztikus zene szól, és akkora bárpult fut
végig a helyiségen, amekkorát még életemben nem láttam. Alul és felül beépített
körlámpák világítják meg; számtalan ilyen helyezkedik el a padlón is. A
berendezés ízléses, főleg fabútorokból áll, még érezni a jellegzetes illatukat,
az asztaloknál lampionok adják a világítást. A megnyugvás ez a hely egy fáradt
nap után – teljesen elvarázsol.
A pultnál Path meleg, teás-boros italt rendel, én
pedig gyümölcsös turmixot. Leülünk egy asztalhoz, és rögtön megosztjuk
egymással abbéli benyomásunkat, hogy imádjuk a helyet. Annyira belemerülünk a
méltatásába, hogy fel sem tűnik, amikor a fiatal nő, akivel a pultnál
beszélgettünk, egy tálcán kihozza nekünk a rendelésünket. Sejtelmesen mosolyog,
mire azonnal befogjuk a szánkat, mint akiket tetten értek. Jól érzem magam itt,
és ismét nem bánom, hogy engedtem Path akaratának.
– Angyalom!
– hasítja át a teret ekkor a becenév. Megmerevedem, hirtelen eszembe sem jut,
hol hallottam utoljára, Path meg idegesen fészkelődik előttem, kicsit még el is
pirul. Megfordulok, hogy lássam, mi okozza ezt a mérhetetlen zavart nála, és
minden eszembe villan, ahogy meglátom Gaberielt. Azon az ominózus medencés
bulin ismertem meg, amikor együtt csörögtünk.
– Azt hiszem, már elmondtam neked, hogy mi lesz,
ha nem állsz le erről! – Állok fel, hogy egy baráti öleléssel üdvözöljem a
szőke srácot.
– Jó, jó, bocsánat – vigyorog. – Csak légy
kíméletes.
Ekkor újra eszembe jut Path furcsasága, és
visszafordulok az asztalunk felé, hogy bemutassam őket egymásnak. De a tény,
hogy ők már bizony ismerősök, és nem is akármilyenek, hidegzuhanyként ér.
– Gaberiel, hadd mutassam be a legjobb...
– Micsoda meglepetés, Patrisha! – mosolyog rá Gaberiel,
és odalép hozzá, hogy adjon két puszit az arcára. – Gaberiel vagyok.
Csak ebben a pillanatban
sikerül helyére illesztenem a darabokat. Úgy vigyorgok, mint egy kisgyerek
karácsonykor. Path titokzatos lovagja nem más, mint Gaberiel. Az a srác, aki jó
barátja Tate-nek.
– Én nem is tudtam, Skyl
– üt meg Path csevegési hangnemet, de én észreveszem, hogy csak leplezni
próbálja a feszültségét. – Hogy ismered az egyik oktatót az önvédelmi
tanfolyamomról.
– Hát én sem tudtam,
hogy ez a díszpinty itt valami komoly dologgal is foglalkozik – nevetem el
magam, mire mindketten rám merednek. Path hitetlenkedik, Gaberiel pedig szokása
szerint, kicsit megjátssza magát.
– Ezt azért kikérem
magamnak! – néz nagyon ártatlanul a srác, amitől csak még jobban nevetnem kell.
Ekkora véletlent! Nem is létezik.
– Jó, jó – szedem össze
magam, majd beszélgetni kezdünk teljesen ártalmatlan témákról: milyen az
egyetem, hogy tetszik ez a hely, jártunk-e már ebben meg abban a klubban, és
mennyire nagyon finom az a boros lötty, amit Path kortyolgat. Meg sem fordul a
fejemben, hogy ezeken kívül más is szóba kerülhet.
De kerül.
– Na, és a jó öreg
McCarthy-tesók hogy vannak mostanában?
Még szerencse, hogy nem
kortyoltam bele a turmixomba, mert most tuti félrenyelnék. Ők mindig is fájó
pontjai lesznek az életemnek.
– Az igazság az, hogy...
– Hirtelen elhallgatok, mert tényleg nem tudom, mit kéne mondanom.
Természetesen azt, ami a valós helyzet velük, csakhogy én azt nem ismerem. –
Hogy nem tudom, Gabe. És ez kicsit ki is akaszt.
– Ó – változik meg az
arca rögtön. Valószínűleg most esik le neki, hogy ha így áll a helyzet, akkor
szakítottunk Robinnal. – Sajnálom.
Na, mit mondtam?
– Ne tedd – mosolygok
rá, de rettentően felszínes az egész. – Megesik az ilyesmi.
– Én is hallottam
Tate-től, hogy egy kicsit kuszák most a dolgai, de nem igazán ment bele. Annyit
tudok, hogy magába van zuhanva, Robinról viszont még ennyit se.
Elnémítanak és fájdalmat
okoznak a szavai. Persze nem ő tehet róla. Az, hogy Tate maga alatt van, és
Robin még mindig nem tért vissza, csakis nekem köszönhető.
– Asszem... Asszem, én
most megyek – találom meg végre a beszédkészségemet. Path riadtan felkapja a
fejét, és ő is szedelőzködni kezd, de megállítom. – Nem, nem, te maradsz. – Előveszem azt a hangot,
amit ő szokott alkalmazni, amikor meg akar félemlíteni.
– De ez az utolsó
előtti... – kezdene bele a tirádába, csakhogy megállítom.
– Path, kérlek. Most nem
én vagyok a legfontosabb.
– Tudhatnád már, hogy
nem létezik olyan...
– Tudom – szakítom
félbe. – Nagyon jól tudom. Viszont megérdemled ezt. Nem veszem el tőled is az
esélyedet a boldogságra.
Elfordulok tőle, és
megölelem Gabe-et, majd elköszönök tőlük. Gyorsan hagyom el a meghitt kis bárt,
és bevetem magam a városba, hogy elköszönhessek tőle. Bejárom a kedvenc
helyeimet, a fontos pillanataim helyszíneit. Valami nagyon nehéz a mellkasomban,
és nem tudok mit kezdeni vele.
Utoljára hagyom a
tengerpartot. Az éjszaka közepén érek oda. Nem látok semmit, a szél fúj, de a
víz olyan fenséges a sötétben, hogy az minden viszontagságot megér. A Hold
fénye megcsillan a felszínen, a habok óvatosan fodrozódnak. Az ég felé fordítom
az arcomat, és mélyen beszívom az őszi éj levegőjét. A csillagok szikráznak
felettem. A víz hullámzása visszhangzik a fülemben, és a tenger sós illatát is
érzem az orromban. Ez egy tökéletes pillanat a búcsúzásra.
Visszatérek még, ígérem
meg magamban, aztán a kolesz felé indulok. Feltámad bennem a fáradtság, és mire
visszaérek, már alig állok a lábamon. Path alszik, így óvatosan nyomok egy
puszit a fejére.
– Nagyon fogsz hiányozni
– suttogja egy lélegzetvétel hangjával.
– Te is nekem.
Bemászom az ágyamba, és
hagyom, hogy elkezdődjön az itteni életem utolsó napja.
Nem mondanám, hogy különösebben
rosszul érzem magam a döntésem miatt. A világot a nyakamba venni semmivel sem
tűnik helytelenebbnek, mint mások életét tönkre tenni. Persze Path és az ismerőseim
nagyon fognak hiányozni, talán még a suli is egy kicsit – a megszokott életem.
Akire viszont a legjobban vágyom, az nincs itt, úgyhogy ilyenformán nem is
hagyom a hátam mögött.
Ő valahol odakint van, a
világban.
Nem tudom, mit csinál.
Nem tudom, miként és
hogyan gondol rám, ha gondol egyáltalán.
Nem tudom, hol van az
otthonom ebben a pillanatban.
Miután Path utoljára a
nyakamba borul, elhagyom a kollégiumot. Nem nézek vissza, mert fájna. Csak
előre tekinthetek – sehova máshova. Előre, az ismeretlenbe.
Úgyhogy behunyom a
szemem, és megint ugrom.
El sem tudom mondani mennyire várom a folytatást mi hogy merre ki kivel aúúú :) <3
VálaszTörléshamarosan... ;)
TörlésÚr isten ! Most meg arra vágyom hogy Robin legyen a párja ! Nagyon tudsz írni ! Azt hiszem belezúgtam mind a két fiúba :o <3
Törlés