Üdv!
Meghoztam nektek a kedvenc fejezetemet. Élvezzétek! (Zsepiket előkészíteni!)
Ölel,
Svea
*
Path igazán furcsán
viselkedik. Még soha ezelőtt nem láttam ilyennek. Állandóan izgatott,
folyamatosan a Facebookon lóg, ami nagyon idegen tőle, és különleges csillogás
költözött a tekintetébe. Ha nem tudnám biztosra, hogy nem kereste meg
személyesen őfelsége Johnny Depp király, hogy nőül kérje, azt mondanám,
szerelmes.
Ezen agyalok, miközben
őt figyelem, és ez fel sem tűnik neki. Máskor abban a pillanatban, ahogy
ránézek, kiolvassa a szememből a szándékaimat, de most rá se hederít. Kezdek
arra gyanakodni, hogy űrlény-invázió zajlik, és ő az elsők között van, akik
agyát az idegenek megmachinálták.
Mióta Tate felbukkant a
napjaimban, Path-tel kevesebb időt töltünk egymással, de azért annyira nem,
hogy ne tűnjön fel egy ekkora változás. Max, ha kiszúrnák a szememet, tudnám
nem észrevenni.
– Nincs kedved leugrani
a Syriusba? – Tolom arrébb a jegyzeteimet. Minden tőlem telhetőt megtettem,
hogy a fejembe verjem az anyagot, és már úgy érzem, menten szét is durranok a
sok tudástól. – Elég régen nem voltunk már.
– Oké! – válaszolja Path
kis fáziskéséssel, mintha csak most jutottak volna el a tudatáig a szavak.
Újabb érdekes dolog.
Gyorsan összeszedem
magam, majd belekarolok Path karjába, és vidáman lépek ki az épületből. Enyhén
szeles, de napsütéses hamisítatlan őszi idő van, ami még elég meleg ahhoz, hogy
az embernek kedve legyen odakint flangálni. Gyönyörű. Kedvelem az őszt.
Szinte kiszakítja az
oldalamat a kíváncsiság. Annyi kérdésem lenne, hogy a fele is sok, de
visszafogom magam, majd a Syriusban, amikor a kedvenc teánkat isszuk,
kifaggatom Path-et.
Aki éppen Tate-ről érdeklődik,
és most először érzem rajta, hogy igazán jelen van a beszélgetésben, odafigyel
arra, amit mondok. Szűkszavú vagyok, mindannak ellenére, hogy ez a srác
kétségtelenül megfertőzött magával.
De van valami, amit nem
tudok kiverni a fejemből. Egy akkora űr sötétlik bennem, amit nem tudom
betölteni. Fáj a gondolat, hogy valami nem az igazi, pedig annak kéne lennie.
Megkaptam, amit akartam, a fiút és a nyugalmat is, és mégsem jó.
Hallgatunk néhány
percig, idegenek jönnek-mennek, gyerkőcök nevetnek, autók dudálnak. Le kell
nyelnem a gombócot a torkomból, hogy újra beszélni tudjak. Egyáltalán nem
könnyű feladat. Az segít valamelyest, hogy eszembe jut, miről is akartam
faggatni Path-et. Odaérünk a kávézóhoz.
– Oké, akkor már csak az
van hátra, hogy színt vallj előttem. – Látom rajta az aggodalmat és a
döbbenetet, amiért rájöttem a titkára. Nem volt nehéz, ami azt illeti, hisz
kettőnk közül nem csak én vagyok az, aki jól ismeri a másikat.
– Mi... hogy... de hát...
– tiltakozik rögtön, amit egy pillantással leállítok. Ne csináld már!, üzeni a tekintetem, mire vesz egy mély lélegzetet.
– Szóval ezen az önvédelmi tanfolyamon történt. Tudod, meséltem, mik voltak, de
az egyik srác... Hát ő aztán nem kispályás!
– Hogy hívják?
– Nem tudom! A csapat
része volt, bár nem mondott vagy csinált semmit, csak ott ült hátul egy másik taggal,
és néha engem sasolt.
Mosolyognom kell Path
szavain. Ez a srác tényleg tudhat valamit, ha a legjobb barátnőm ilyen kijelentésekbe
bocsátkozik miatta.
– Adtál neki valami
jelet, kiindulópontot? – Egyre jobban érdekel a történet. Iszonyatosan
sajnálom, hogy Meadow kísérte el helyettem, így nem láthattam az egészet.
– Naná! – csillan fel a
szeme. – Amikor kifelé indultunk, mindenkinek oda kellett mennie az asztalhoz,
és beírni az időpontot, hogy mikor jó neki, és amikor én következtem, elég
hangosan közöltem, hogy Patrisha Davisnek a jövő héten is itt a helye. Gondoltam,
veszi a lapot, és legalább rám keres, de semmi.
Eddig bírom visszafogni
magam, kirobban belőlem a nevetés. De olyan erővel, hogy a körülöttem ülők
felém fordulnak, mintha egy dinoszaurusz visítana fel.
– Uram... Isten... –
bököm ki nagy nehezen ezt a két szót. Path tekintete elsötétül, nem tetszik
neki, hogy ilyen jól szórakozom rajta. Ez annyira furcsa nekem! Mondom én, hogy
kimoshatták egy éjjel az agyát, azért próbálkozik ilyen módszerekkel. – Ne
haragudj, csak tudni szeretném, mióta csinálsz te ilyesmit?
– Ez itt a kérdés. Ezt
szeretném én is tudni, de érted, abban a pillanatban úgy éreztem... Hánynom
kell magamtól, olyan nyálas vagyok, de azt gondoltam, hogy ő más, és ennek így
kell történnie. Őt nem akarom elüldözni.
Idegenül hangzik ez az
utolsó megjegyzés a szájából. Ugyan már! Ő, mint aki üldözi a pasikat?
Bármelyik keresztbe kifeküdne egy zebrára, és vígan megvárná, míg zöldre vált
az autósok lámpája, hogy egy esélyt kapjon tőle. Path valójában nagyon rosszul
látja magát. Ez a keménység csak egy álca, pontosan olyan, mint amit én is a
tükörben látok. Mindannyian maszkot viselünk.
– Hogy néz ki?
– Szőke – vigyorog Path.
– És olyan sötétbarna szeme van, mint a megolvadt tejcsoki... Magas, jó
testfelépítésű. Tetkót nem láttam.
Érzem, eljött az ideje,
hogy feltegyem a legfontosabb kérdést. Veszek egy mély levegőt.
– Figyelj... Miért nem
mondtad el hamarabb? Nem akarlak bántani, vagy rád törni, csak... Érted.
Path bólint egyet.
Rögtön megérti a problémámat, látom rajta.
– Szívem szerint már az
első percben elmondtam volna, de talán most nem vagy annyira vevő ilyesmire,
vagy nem is tudom...
Valahol tartottam ettől
a választól. Nem akarom, hogy így érezzen. Már az is bánt, hogy egyáltalán
felmerült benne a gondolat.
– Jöhet száz pasi is,
egy sem lehet annyira fontos, hogy miatta ne figyeljek oda rád.
– Ez nem a pasikról szól
– rázza meg a fejét. – Hanem rólad. Megváltoztál, és az utóbbi időben mintha
itt sem lennél.
Felnézek a legjobb
barátnőmre, és félrerakom a saját problémáimat. Hallani szeretném az összes
történetét és a teljes beszámolóját, én is olyan jó barátnő akarok lenni, mint
amilyen ő nekem. Megeresztek egy alig keserű mosolyt. A barátság lényege ebben
a pillanatban rejlik, döbbenek rá. Amikor annyira szeretjük a másikat, hogy
mindent félreteszünk azért, hogy ő ragyoghasson. Sőt. Kifejezetten mi
ragyogtatjuk az önzetlenségünkkel.
– Mesélj még erről a
lovagról!
Bő másfél óra
nevetéssel, csevejjel később úgy döntünk, ideje a dolgunkra indulni. Ugyanaz a
pincérlány hozza ki a számlát, aki a rendelésünket is felvette. Kezembe veszem
a kis fehér papírt, és egyből összevonom a szemöldökömet. Először csak a cetli
hátulját látom, aminek üresnek kellene lennie.
De nem az.
– Mi az? – kérdezi Path.
Újra elolvasom a rövid
üzenetet, mielőtt továbbadnám neki.
„Ma este, Deep Inside? Várlak titeket ;)
Cameron”
– Nahát – vigyorog Path
szélesen. – Újfent bővült az udvartartásod. Azért elmegyünk, nem?
– Még nem tudom. –
Hátrapillantok a Syriusra, majd felkapom a táskámat, és a buszmegálló felé
indulok.
Path visszamegy az
egyetemre, én a koleszba. Tanulnom kell, így nem bánom, hogy egyedül maradok.
Végre teljes mértékben a jegyzeteimre tudok koncentrálni, és erre már szükségem
is van.
Hosszú órákon keresztül
dolgozom, belemerülök a tananyagba, és rendesen még tetszik is, amit csinálok,
mert elvonja a figyelmemet. Nem kell kételyekkel meg döntésekkel foglalkoznom,
egy kicsit kiereszthetek. Az elmúlt hetekben semmi sem volt normális
körülöttem, egészségtelenül túlpörögtem mindent, kínoztam magam. Még amikor jó
volt, sem volt jó teljesen. Tiszta őrület.
Egyszer csak Tate
felhív, és megkérdezi, mit csinálok este. Eszembe jut, hogy bulizni hívtak, és
mielőtt megfontolhatnám a lehetőséget, már invitálom őt is. Tetszik neki az
ötlet, megbeszéljük, mikor találkozzunk. Nem sokkal ezután Path hazaér, és
olyan fényes jókedve van, hogy le se tudná tagadni. Elpakolom a könyveimet,
kíváncsi mosollyal fordulok felé.
– Na, mi az? – kérdezem
sejtelmesen.
– Azon kívül, hogy végre
úgy érzem, egyenesben vagyok? Az égvilágon semmi.
Lehuppan az ágyamra, a
lába hozzáér az enyémhez.
– Szeretem ezt az
életet, Skyler.
– Oké, veled valami
súlyos dolog történt. Most azonnal ki vele!
Erre Path felkacag és
feltápászkodik. Leveszi a dzsekijét, majd a laptopjához lejt, és el is indítja
a kedvenc albumát.
– Ma egy nagyon jót
fogunk bulizni – jelenti ki. – Én tudom, hogy ez kell nekünk.
Hogy én ezt az „ez kell
nekünk” magyarázatot már mennyiszer hallottam! Path képes bármire ráhúzni,
legyen szó egy pizzáról, egy pohár piáról vagy akár egy buliról. Megrázom a
fejem, aztán színpadiasan felsóhajtok, és a kezembe temetem az arcomat. Path
hangosan nevet.
A nagy készülődésben már
én is arra gondolok, hogy „ez kell nekem”. Le az önutálattal, a bűntudattal, és
hajrá, fiatalság!
Úgy érzem magam, mint
egy húszéves testbe zárt aggastyán. Állandóan csak pörgök a szarságokon, és nem élvezem, ami
velem történik. Ennek itt most vége. A mai este lesz a vízválasztó.
Dögösek vagyunk, állapítjuk meg, amikor
elkészülünk. Path egy hosszú ruhába bújt, én meg egy különlegesen magas derekú,
erősen feszülő nadrágba, és sejtelmesen áttetsző ingbe. Egyszerűen kiengedem a
hajam, hadd lobogjon. Path sminkje merész, az enyém viszont csak a szokásos.
Lövünk egy szelfit is, mielőtt elindulnánk.
Mellette én is jó nőnek
érzem magam. Meg boldognak.
Tate-tel a
szórakozóhelyen találkozunk. Igazság szerint már vár ránk. A pultnál találjuk
meg, és amikor meglát minket, valósággal leesik az álla. Elismerően és
szemtelenül méreget, mire Path a fülembe kiabálja a véleményét.
– Hát a pasid nem
szívbajos!
Alig hallom a zene
miatt, azért én is visszaordítok.
– Nem a pasim!
Bár nem tartom
kizártnak, hogy valamikor az legyen. Path erre csak vigyorog, a következő
pillanatban pedig odaérünk Tate-hez. Egyből feláll, és megölel, miközben
belecsókol a nyakamba. Mióta tudom, mire képesek azok az ajkak, képtelen vagyok
elvonatkoztatni egy sima csóktól.
Összefűzzük az
ujjainkat, miközben várjuk, hogy felvegyék a rendelésünket. Tate is ugyanazt
kéri, mint mi, mivel taxival jött, így nem kell üdítőre korlátozódnia.
– Na – ragadja magához
Path a szót. – Igyunk arra, hogy végre mindenki boldog. Egészségetekre!
A barátnőm a tósztok nagymestere.
Két körrel később
megérkezik Cameron, és rögtön a triónkhoz csapódik. Bemutatjuk egymásnak a
fiúkat, de látszik rajtuk, hogy ez nem igazán tetszik nekik. Cameron túlságosan
is feltűnően néz engem, emiatt Tate pedig őt.
Amikor táncolni megyünk
Path-tel, és magukra hagyjuk őket, abban reménykedem, hogy nem fognak egymás
torkának esni. Nem távolodunk el tőlük túlságosan, hogy közbe tudjunk lépni, ha
balhé lesz, ám ők csendben ácsorognak egymás mellett, és csak figyelnek.
Úgyhogy végre felszabadultan táncolhatunk, minden további probléma nélkül.
Path-tel teli torokból kiabáljuk a dalok szövegét, rázzuk, kicsit megőrülünk.
Teljes mértékben elszabadulunk, olyanok vagyunk, mint a fékezhetetlen tinik. Annyira
vágytam már erre! Hogy kikapcsoljak, táncolhassak.
Kifulladtan térünk
vissza a fiúkhoz, és velük is maradunk egészen addig, míg kicsit meg nem
nyugszunk. Tate keze a csípőm hátulját simogatja, miközben néha-néha belemarkol
a fenekembe.
Cameron ekkor felém
fordul.
– Van kedved táncolni
velem? – kérdezi, és még véletlenül sem pillant a mellettem megmerevedő srácra.
Igazából engem is furcsán érint a kérdése. Szívesen csörögnék vele, mivel nálam
ez nem a szexualitásról szól, csakhogy tartok attól, baj lenne belőle.
– Kiváló ötlet! –
kapcsolódik be a legjobbkor Path. – Én meg majd viszem Tate-et. Úgyis ki
akartam már próbálni. – Path kacsint egyet, amivel igazolni kívánja őrült
szavait. Én tudom, hogy egy pillanatig sem szabad komolyan venni, így nyugodtan
és jókedvvel követem Cameront a parkettre.
Megtartjuk a megfelelő
távolságot, de mi rendesen táncolunk, Path és Tate viszont teljesen
elhülyéskedi az egészet. Bár utóbbinak a fél szeme állandóan rajtunk van, azért
látom, hogy igyekszik feloldódni.
Egészen addig minden
rendben is van, amíg Cameron egy kicsit más stílusban nem kezd rázni velem. A
mozdulatai egyértelműbbek és követelőzőbbek is, ám mielőtt elhúzódhatnék tőle,
hogy megmondjam, ez így nem fog menni, Tate robban be közénk.
Olyan, mint egy dühös
vad, mikor rámered Cameronra, aki ártatlanul megvonja a vállát, és ettől Tate
agya elborul. Megüti a srácot, minden ok nélkül. Azonnal kapcsolok, és rávetem
magam, hogy megakadályozzam a bunyót.
– Mit művelsz? –
kiabálok rá.
Cameron ekkor összeszedi
magát, és villogó szemmel néz Tate-re. Gyorsan el kell tűnni innen, gondolom
magamban, és kétségbeesetten Path-et keresem a tekintetemmel. Barátnőm a pincérfiú
mellett áll, és a kijárat felé int a fejével.
Elhúzom onnan Tate-et,
és mire kiérünk az utcára, már magamhoz térek annyira, hogy kérdőre vonjam.
– Mi volt ez?
Ő csak áll, és
tüntetőleg sem néz rám.
– Hallod?
– Igen, hallom, Skyler –
válaszolja rémisztően nyugodt hangon. Ekkor végre rám figyel, és látom, milyen
vadul csillog a tekintete. Látom, hogy elvesztette a kontrollt. És ez
kísértetiesen hasonlít egy korábbi esethez.
Egy korábbi élethez.
Egy korábbi férfihoz.
Majd hirtelen megértem.
Köztünk ez sosem fog
működni. Köztünk ez sosem lehet igazi, kitartó, örök. A felismerés erősen
szíven üt, még bele is szédülök. Csak állok, nagyokat lélegzem az őszi
levegőből, és próbálom kitalálni, mi a fenét mondjak most.
– Láttam, hogyan ér
hozzád, és az túl sok volt. Hisz még csak most kaptalak meg! Senki nem vehet el
tőlem.
Elfutják a szemem a
könnyek, mert Tate szavai az én igazamat támasztják alá. Ő pontosan ugyanolyan
vad, dühös és irányíthatatlan, mint Jayden volt. Ő pontosan ugyanazt tenné
velem: kizsákmányolna saját magának. Elvenné azt, ami a lelkemből még maradt.
Felperzsel a szenvedélyével, csakhogy én már tudom, az milyen veszélyes.
Van, amit nem engedhetek
meg magamnak. Még annak ellenére sem, hogy mennyire szeretném.
– Ez nem így működik,
Tate – mondom halkan, mire ő hirtelen felém fordul.
– Dehogynem, a
szentségit! Mondtam neked, hogy én...
– Tudod, valójában
senkit sem birtokolhatsz ebben az életben. Én nem vagyok a tied. Én a saját
magamé vagyok.
Látom a szemében, hogy
megbántom. Látom a szavaim súlyát. És végre értem is őket. Olyan világosan,
annyira tisztán!
Elbasztam ezt az
egészet. Kegyetlenül elbasztam.
Volt valamim, amit
összetörtem azért, mert megperzselt egy kis szenvedély. Volt egy nyugodt
tengerem, egy tökéletes ellentétem. Egy kis békém ebben a háborgó világban.
– Mit akarsz mondani
ezzel? – kérdez rá nyíltan.
Veszek egy mély levegőt,
és lenyelem a hangom remegését.
– Hogy hibát követünk
el. Hogy elcsesztük a dolgokat. A baleset megváltoztatott minket, igen, de a
döntéseinket mi hoztuk meg. És rosszul döntöttünk.
– Nem mondhatod ezt! Mi
összetartozunk, mert te olyan vagy, mint én! – mondja hevesen, kétségbeesetten.
A szívem megszakad, ahogy nézem ezt a számomra olyan kedves arcot, és tudom,
hogy a rajta tükröződő fájdalmat én okozom.
– Éppen ez az. Éppen ez. Hát nem érted? A sárga nem illik a
sárgához.
Abban a pillanatban Tate
megérti. Élesen szívja be a levegőt, és szavak nélkül közli a fájdalmát.
Merthogy abból van
bőven. Mindkettőnkben.
– A sárga a kékhez illik
– jelenti ki karcos hangon.
Bólintok. A könnyeim
potyognak.
Magamhoz ölelem őt,
olyan szorosan, amennyire csak lehetséges.
Nem akarom összetörni az álmait. A hitét. Csakhogy magamat sem.
Ő mindig különleges lesz
számomra. Lehet, hogy örökké sóvárogni fogok utána, egy olyan elérhetetlen
után, amitől csak egy karnyújtásnyira voltam, és mégsem lehetett az enyém. Ám
ha esélyt adok neki, és magamnak, akkor még inkább sérülni fogunk. Mi ketten
majdnem meghaltunk együtt, hát most eljött a legfőbb ideje, hogy éljünk is egy
kicsit.
– Szeretlek, tudod? –
mondja úgy, hogy a homlokát az enyémnek dönti. – Szeretlek, és életemben
először semmire sem megyek vele.
Összeszorítom a szemem,
mialatt megpróbálom a legtöbbet magamba szívni belőle. Rekedt a hangom, amikor
válaszolok neki.
– Van úgy, hogy a
világot adnád valakinek, és mégis kevés.
Sokáig csak így állunk,
összeölelkezve. Én legyűröm az utolsó kételyeimet is, és felkészülök arra, amit
tenni készülök. Merthogy ezek után nem fogok tétlenül ülni, és csak várni, hogy
a régi önmagam visszataláljon hozzám. De nem ám.
Felkerekedek, és
megkeresem én.
– Köszönöm, hogy az én
színem voltál – suttogja Tate, és utoljára megcsókol. Ezúttal semmiféle
kellemetlenség nincsen bennem. Átadom magam a csókjának, amely lassú, parázzsal
égő csak, nem lobogó.
És tudom, hogy utána el
fogjuk engedni egymást.
„Prométheusz tüzet lopott az embereknek. De ki a
fene adott nekik szívet, hogy érzésekkel nyomoríthassanak meg másokat?”
A szentségit! Majd még őrültem így vártam a beteljesülésüket.. Erre nem számítottam brutális. I love it!! :-) <3
VálaszTörlésAnd I love you! ;)
Törlés