Üdv!
Boldog karácsonyt! ^^
Ölellek Titeket,
Svea E.
*
Épp, hogy feljött a nap. Az ablakunkból nézem a
felkeltét, és kisírt, összeszűkült szemmel gyönyörködöm benne. Valamiért
megnyugtat, hogy vége van. Vége a hazugságoknak, a színjátéknak, ennek az egész
felfordulásnak. Nekünk. Csendben melegítőbe bújok, hogy ne keltsem fel a nem
sokkal ezelőtt hazaért Path-et, és a partra indulok. Ki akarom szellőztetni a
fejem a végső menet előtt.
Lassan sétálok át az alig ébredező városon. A
vesztesek nyugalma énekel bennem, már jól ismerem. A dal arról az állapotról
szól, mikor tisztában vagy azzal, hogy úgyis a padlón fogod végezni, és
felkészültél a legrosszabbra. Van ebben a halálos ütemben valami szép.
Leülök a kedvenc padomra, és felidézem az utolsó
alkalmat, amikor itt töltöttem az időmet. Csak mosolygok, a sírás már nem megy.
És különben is, hova sajnáltassam magamat tovább? Elég volt ebből. Vissza
vágyok kapni mindent, amim volt.
Amikor úgy érzem, eljött az ideje, felállok, és az
ismerős ház felé veszem az irányt. A fél utat futással teszem meg, minél
hamarabb túl szeretnék lenni rajta. Tovább nem kínozhatok senkit, magamat sem.
Becsöngetek. Nem történik semmi. Addig nyomom azt
a fránya gombot, amíg fel nem tűnik az ajtóban, akire várok. Robin. Nagyon
álmos, nagyon meglepett. Csak egy póló és alsógatya van rajta, az állandó
pizsamája. Beinvitál, de én nemet intek a fejemmel. Nagyon korán van, és érezni,
hogy már nem igazi nyári az időjárás, mert hűvös van, mégsem szeretnék bemenni.
– Baj van? – Egyből megérti. Ezúttal bólintok, és
látom a szemében szétterjedni a keserűséget.
– Sajnálom – bököm ki az első szót tétován. Robin
csak néz engem. – Én nem ezt akartam, Isten a tanúm rá, hogy nem ezt. De
kicsúszott a lábam alól a talaj, és már egy ideje érzem, hogy valami nincs a
helyén. Mintha örökre elveszett volna belőlem egy darab... Én ragaszkodom és
kötődöm hozzád, ezt a legkomolyabban mondom. Nem akarlak elveszíteni...
– De nem fogsz mellettem maradni, igaz? – kérdezi
gyenge hangon, félrebillentett fejjel. Ő még mindig az én Robinom, és annyira
lehetetlenül nehéz így látni. Miközben én okozom a fájdalmát.
– Annyira akartam, hogy te és én... most minden
tökéletes lenne, ha az a rohadt baleset – elharapom a mondat végét. – Én nem
vagyok normális, érted? Teljesen megkattantam. Hülyeségeket gondolok, és még
rosszabb, amikre vágyom. Azt hiszem, hogy fel kell adnom ezt az egészet.
– S – mondja ki a nevemet úgy, ahogy szokta. Egy
pillanatig azt hiszem, hogy az iméntiek meg sem történtek, csak egy véletlen
tévedés ez az egész. Mindjárt... mindjárt újra boldogok leszünk.
– Robin! – Ekkor nem bírom tovább, a nyakába
borulok. Őrülten magamhoz szorítom, így búcsúzom el tőle. Érezni akarom a
szívverését, a bőre illatát.
Megsimogat, majd nyom egy puszit a fejem búbjára. A
következő szavai örökre az emlékezetembe vésik magukat.
– Csak a hülye nem
hallja meg pattogni két ember között a feszültséget.
Befogom a számat, elnémít a mondandója. Robin
tudja. Végig tudta. Nem szólt egy árva szót sem, pedig tisztában volt vele,
hogy az én gondolataim... Bárcsak megnyílna alattam a föld! Vagy azt se bánnám,
ha a felhők válnának ketté, és tűnhetnék el mögöttük.
Ez a pillanat rádöbbent arra, hogy soha nem
érdemeltem meg őt.
– Egy rövid időre elmegyek a városból. Ne ijedj
meg – nyugtat, amint észleli, hogy mozdulatlanná merevedek. – Kiszellőztetem a
fejemet.
Én vagyok az oka. Biztos, hogy én vagyok, de ő
mégsem szemrehányó vagy dühös, csak bánatos. Egyszerűen elfogadja ezt, még most
is igyekszik nem engem bántani.
– Nekem szükségem van rád – szinte lehelem a szavakat, nem hangosabbak és nem erősebbek
annál.
– Ahogyan nekem is rád.
Vissza fogok jönni, megígérem.
Elengedem, mert érzem, hogy ez a végszó. Nem lehet,
és nem is szabad tovább húzni, mert beláthatatlan fájdalom-következményei
lehetnek. Nézzük egymást, és tudjuk, hogy vége van.
Elköszönök. Felajánlja, hogy elvisz, de
elutasítom. Itt az ideje, hogy megtanuljak egyedül lenni. Nélküle lenni.
Nem vagyok biztos benne, hogyan és mennyi ideig
tart, míg visszaérek a kollégiumba. Lófrálok az emberek között, semmibe révedő
tekintettel, ők meg néha nekem jönnek, jobb esetben kikerülnek. Mint egy
holdkóros, tisztára úgy viselkedem, mert a lelkem égett ki. Újra.
Egy egész napot átalszok. Olyan belülről jövő
fáradtság hatalmasodik el rajtam, amilyen korábban sosem. Bebújni a takaróm
alá, és aludni, aludni, csak ez jár a fejemben. Path nem zaklat. Rájön, hogy mi
történt, és hagyja, hogy a saját módszereim szerint hozzam rendbe magam. Amikor
egy-egy éber pillanatomban elkap, megkérdezi, kérek-e valamit, de folyton nemet
intek a fejemmel. Mindezek ellenére bekészít egy üveg vizet az ágyam mellé,
amit később jólesően teszek a magamévá. Csak annyira kelek fel, hogy pisilni
elmenjek, és újratöltsem a flakont. Nem létezik semmi és senki, csak az én
belső, mardosó világom.
Hétfő reggel ébredezni kezd bennem a
lelkiismeretem, hogy illene végre felkelnem, és bemennem az egyetemre. De
irgalmatlanul lecsapom, és nem törődök Path tirádájával sem. Ezúttal nélkülem indul
el, ami eddig nem sokszor fordult elő.
Délutánra sikerül annyira összeszednem magam, hogy
letusoljak, és megmossam a hajam. Elcsámcsogok egy csomag kekszet is, aztán
visszabújok a vackomba. Ezúttal azonban nem igazán jön álom a szememre, így hát
kivárom. Természetellenes és nagyon furcsa ez a mormota-életmód, de
határozottan jobban vagyok tőle, ezért nem korholom magamat. Még néhány nap
így, és sokkal jobb lesz. Csak ne kelljen a történteken gondolkozni.
– Írhatok egy üzenetet a telefonodról? – suttogja
Path, nagyon távolról jön a hangja. Kómás vagyok, így csak bólogatok, majd
átfordulok a másik oldalamra.
Újabban órákig tart, míg álomba szenderülök.
Szerintem a testem már nem bírja tovább, és minden lehetséges módszerrel próbál
ébren tartani engem.
Péntek este van, a héten kétszer mentem be az
egyetemre (csakis Path terrorja miatt), de alig vártam, hogy hazaérjek. A
melóra még csak gondolni sem voltam hajlandó, így felhívtam Brandont, hogy
mennyire szörnyen lebetegedtem, aki szabadságolt a hétre.
Félálomban vergődöm, nem tudok kikapcsolni. Hallom
a telefonomat pittyegni, irracionálisan sokszor és gyorsan, amiből arra
következtetek, hogy Path biztos valami pasival beszél. De én aludni akarok!
Álomba szenvedni magam, aztán megint és megint, amíg egy nap úgy nem ébredek,
hogy elmúlt. Nem haragszom többé magamra, és nem is fáj. Csakhogy ez idáig még
nem történt meg, szóval...
Pitty-pitty.
A fejemre húzom a párnát, legszívesebben
belesikoltanék. Felspannolom magam, ideges leszek Path-re, amiért még a
nyomorult hangot sem tudja levenni a telefonról.
Pitty-pitty.
A büdös életbe, nem bírom tovább. Felkászálódom,
és dühtől villogó szemmel rámeredek. Állja a tekintetemet. Magabiztos és
elszánt, amilyen mindig is. Ezúttal azonban nem hagyom, hogy csatát nyerjen
velem szemben. Lehet, hogy ő az erősebb kettőnk közül, de most kiállok
magamért.
A pittyegés abbamarad, legalább már az nem
idegesít.
– Direkt csinálod, mi?
– Mit hittél? Hogy végignézem, amint barnamedvét
játszol? Alszol, eszel, alszol...
– És az neked miért fáj? – emelem fel a hangomat.
– Mert ez semmire sem megoldás. Neked kellene a
legjobban tudnod. Ha nem jársz be az egyetemre, rosszul fogsz járni. Megéri?
Mérgesen fújtatok. Olyan vagyok, mint egy hisztis
kislány, de mégsem hagyom abba. Tudom, hogy igaza van, mégis folytatni akarom.
Mert most erre van szükségem, igazán erre, és tojok rá, mit gondolnak mások.
– Mosd meg a hajadat, aztán öltözz fel. Elmegyünk
valahová.
– Nem mosom meg! – kiabálom, egy pillanat alatt
elveszítem a kontrollt. – Nekem ez így kurva jó!
Path tisztára úgy néz rám, mint egy jóságos,
türelmes óvó néni, aki tökéletesen tudja, hogyan kezeljen egy gyenge idegzetű
ötévest.
Hangosan szívom be és fújom ki a levegőket. Ülök
az ágyon, és körbepillantok azon a szemétdombon, ami az utóbbi napokban
körbevett. Használt zsepik, üres flakonok és csokis- meg kekszes csomagolások hevernek
mindenfelé. Ebben a pillanatban rádöbbenek, hogy elég volt ebből. Nem
kesereghetek ilyen csúnyán, miközben az élet továbbra is vibrál körülöttem.
Megszenvedem a tetteim súlyát, de ennek így semmi értelme. Nem lehet tovább
folytatni.
Felállok, alig mozog a lábam, előszedek néhány
cuccot, egy tiszta törölközőt, és elvánszorgok a fürdőig. Path csendben marad,
én sem firtatom a dolgot.
Sokáig engedem magamra a vizet, miután vagy
kétszer végigdörzsöltem mindenemet. Jólesik a bőrömnek, teljesen ellazít.
Legalább egy fél órát töltök a vízsugár alatt, majd visszabattyogok a
szobánkba. Sokkal jobban érzem magam, kicsattanok az energiától.
A térdeim közé hajtom a
fejemet, így szárítom meg a hajam, majd csinos ruhákat halászok elő a
szekrényemből. Jól érzem magam a cuccaimban, teljesen hétköznapinak, és pont ez
kell nekem. A hajamat felfogom egy magas copfba, hogy látszódjon a felnyírt
csík, és végezetül kitépek néhány nem kívánatos szálat a szemöldökömből. Először
az összezördülésünk óta, Path felé fordulok.
– Kösz – mondom hálásan.
Szükségtelen hosszabban ecsetelni, hogy mit és mennyire, mert ő tökéletesen
tudja. Úgy ismer engem, mint saját magát. – Te nem készülsz?
Csak ekkor tűnik fel,
hogy kifakult pólóban és melegítőben ül az ágyán, és továbbra is a laptopját
bűvöli.
– Hát, izé... – kezdi
egy kicsit zavartan. Na, álljunk csak meg egy pillanatra. Sikerült annyira
megzavarnom, hogy azt a szót használja, izé?
Itt valami nagyon nincs rendben. – Kéne még egy kis idő.
Összevont szemöldökkel
nézek rá. Úgy tűnik, az igazat mondja, de ez akár lehet zseniális álcájának
része is.
– Egy fontos e-mailt
írok, és nem akarom félbehagyni – magyarázza, és nem-igaz-hogy-nem-érted
nézéssel illet.
– Oké – adom be a derekam
végül, és addig én is beizzítom a laptopomat. Nem telik el sok idő, hogy
betöltsön, és aztán gondolkozás nélkül a blogomra navigáljak. Félálomban annyi
jó ötlet jutott eszembe, de persze mostanra az összeset elfelejtettem.
„Álmomban Jack Sparrow-val és veled ültem egy
repülőn. Végeredményben mindkettőnek pont ugyanakkora az esélye.”
Ha valamit, akkor ezt a
képet még biztosan sokáig őrizni fogom. Nem tudom pontosan, a kalóz hogyan
került a történetbe, bár gyanítom, hogy mivel a filmek főcímzenéje Path beállított
ébresztőhangja, az agyam kreatívan összemixelte a dolgokat.
Átfutom az e-mailjeimet
is, bár senkinek sem válaszolok, na, nem mintha olyan sokan kerestek volna.
Csak a szokásos: Ronnie, Meadow, meg néhány olvasóm a Jégkockáról. Kábé ennyi
embernek hiányzom én. Szuper.
A Facebookot meg sem
nyitom. Nem szeretném látni a sok kamerába mosolygó boldog arcot, hogy mindenki
mennyire odavan valamiért, a nyári bulikon készült fotókat és megjelöléseket.
Biztos, hogy én is kaptam néhányat az elmúlt héten, ahogyan eddig szinte
mindig. Ha látnom kéne a Robinnal összesimuló alakomat, újra elkapna a
rosszullét, magamba zárkóznék. És jelen pillanatban kitárulkozni van kedvem.
Kissé türelmetlenül
várom, hogy Path végre elkészüljön az e-maillel, amikor megcsörren a telefonja.
A harmadik másodpercben felveszi, mintha erre várt volna, és sűrűn aházik, meg
köszönget valamit.
– Itt a vacsi! Lemész érte? – És az ujjai már újra a
billentyűzeten kopognak. Felkapom a kistáskámat, amibe a pénztárcámat és fontosabb
cuccokat süllyesztettem, mert nincs kedvem turkálni benne, és lemegyek a
lifttel. Közben belebújok a farmerdzsekimbe. Örülök, hogy Path erre is gondolt,
mert napok óta nem ettem semmi normálisat, és kezdem érezni a hatását. Na, nem
mintha a csoki-étrend nem tenne jót nekem... De azért mégis.
Kinyomom a súlyos
főbejárati üvegajtót, és körbenézek a sötét parkolóban, hogy merre lehet a
futár. Nem ártott volna, ha Path megmondja, honnan rendelt, de én már fel nem
megyek ezért, az hétszentség.
Lassan kibontakozik egy
alak a sötétből, de mivel én közvetlenül a lámpa alatt állok, nem tudom
kivenni. Aztán ahogy közelebb ér, földbe gyökerezik a lábam.
Ő tényleg egy futár, csak nem kaját szokott
kiszállítani.
Világosbarna haja, sötét,
palackzöld színű szeme, hanyag stílusa és laza ruhái egy pillanat alatt eszembe
juttatnak mindent. Az arca... Az arca végtelenül ismerős, ám ezúttal nyugodt, a
tekintete nem háborog, nem akar kinyírni vele. És továbbra is ugyanolyan
veszettül jól néz ki, mint eddig. Félrever a szívem.
Tate megáll velem
szemben, körülbelül öt méter a távolság. Nyelek egy nagyot, ahogy a tekintetünk
összetalálkozik. Zsebre dugja a kezét, kissé zavartan álldogál, de nem szól
semmit. Hátrébb lépek, a kezem már az ajtónyitó kombinációt nyomkodja a
navigációs felületen, amikor Tate végre megszólal.
– Ne, Skyler, kérlek! Ne
menj el.
Megállok, és minden
elkeseredettségemet, sértettségemet belesűrítem a nézésembe.
– Miét ne?
– Mert beszélgetni
szeretnék veled. – Alig vonja meg a vállát, de nekem feltűnik. Olyan
elveszettnek tűnik tőle, mint ahogy én érzem magamat. Tényleg nem hagyhatom
magára. Most nem, amikor mindkettőnknek ugyanolyan szar.
– Oké, itt vagyok.
Feszülten körbenéz, nem
nagyon tetszik neki a hely. Igazság szerint nekem se. Milliószor
kellemesebbeket is el tudok képzelni egy komoly beszélgetéshez, mint ezt a
parkolót.
– Nem lenne kedved... –
bök a kocsija felé, amit most sikerül kiszúrnom. Nagyon lassan elindulok arra,
miközben nem nézek bele a szemébe. Veszélyes lenne ilyen közelségből.
Gyomorgörccsel szállok
be mellé az autóba. Ökölbe szorítom a kezem, és próbálok lenyugodni, de nagyon
nehezen megy. Folyamatosan az az
alkalom jár a fejemben. Ezt nem lehet elfelejteni.
Tate kérdezés, vagy akár
egy kiejtett szó nélkül kanyarodik be az egyik gyorsétterem parkolójába. Fullba
van a hely vendégekkel, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy sült
krumplit és sajtburgert rendeljünk magunknak. Egy háromfős család pont feláll
az egyik sarokban lévő asztaltól, és távozásuk után el is foglaljuk a helyüket.
Zavartan vizsgálgatom a
sült krumplimat, néha el is rágcsálok egyet, de még az étvágyam is elmúlik, olyan
zavarban vagyok. Egy merő görcs és feszültség a testem, nem tudok mozdulni, nem
merek ránézni.
– Jól kipihented magad?
– kérdezi az elmúlt hetemre célozva. Ekkor megacélozom magam, úgy nézek fel rá.
Path, te mocsok!
– Nem mintha ez annyira
rád tartozna... De köszönöm, kitűnően.
Mosolyog. A szája
felfelé görbül, nem sértődik meg a válaszon. Valami visszavágásra számítok
tőle, ehelyett csak ezt a megenyhült nézést kapom. Eltelik néhány másodperc,
míg újra meg tudok szólalni.
– Azt mondtad,
beszélgetni szeretnél velem. Nos?
– És azt gondolod, hogy
az csak így megy? Parancsszóra? Mondjad, és akkor mondom? – Néz rám, csóválja a
fejét, a mosolya hitetlenkedő. – Gondoltam, hogy először felszínes témákról
dumálunk, majd egy adott pillanatban rátérhetek a lényegre.
Egy adott pillanatban...
Aha. Ez a könnyed őszinteség megfog. Valamiért úgy érzem, hasonló stílusban
kell válaszolnom rá.
– Legyen. Az mennyire
hangzik felszínesen, hogy teljesen szét vagyok esve? Legszívesebben egész nap
csak aludnék, hogy ne kelljen tudomást vennem erről a helyzetről. Kitépném, ha
tudnám a fejemből a tudatot, hogy ő
miattam ment el, mert ennyire rohadtul bántam vele, te pedig...
– Én pedig? – Visszafojtja
a lélegzetét is, úgy vár rám. Ha már elkezdtem, be kell fejeznem, úgy
tisztességes.
– Teérted a lelkemet
szakítanám ki a helyéről.
Kendőzetlenül,
kíméletlenül, kimondottan. Nem hallgathatok örökké arról, ami bennem van. Nem
kussolhatok a végtelenségig, abban reménykedve, hogy egyszer csak elmúlik. Nem,
mert magától nem fog.
– De ez, természetesen,
semmit sem számít. Te közölted a terveidet és gondolataidat velem akkor – célzok a konyhai esetre, majd
belekortyolok a kólámba. Se a hangom, se a kezem nem remeg. Ez megint az
ismerős vesztesek nyugalma.
Tate vár néhány percig.
Sokért nem adnám, ha tudhatnám, mi jár a fejében.
– Na, jó – sóhajt fel
feszülten. – Ha magadtól nem jöttél volna rá... Az még azelőtt volt, hogy
mindketten egyedül lettünk volna, nem?
Egyedül.
– Szóval szakítottatok?
– Olyan súlyosnak érzem a mellkasomat, hogy megváltásként szabadulnak ki
belőlem a szavak. Levegőt venni is nehéz.
– Igen. Ezúttal
megmásíthatatlanul.
E-gye-dül, verdesi a
szívem az ütemre. Már a fülemben is ott dobol, az agyamba is befészkeli magát,
és legutoljára a szívemet foglalja el.
– Mi lesz most? – nehéz
feltenni a kérdést. Nagyon nehéz, pláne úgy, hogy rettegek a választól. Mert az
egyedüllét önmagában még nem jelent
semmit.
– Most? – rövid nevetést
hallat, nem száz százalékban igazit. – Ha megkérdezném, hogy megcsókolhatlak-e,
igent mondanál?
Kitisztult aggyal nézek
rá. Az lehet, hogy jó értelemben véve sokkolt a tény, miszerint szakított a
barátnőjével, de ez nem jelenti egyértelműen azt is, hogy köztünk bármi megtörténhet.
– Nem – mondom ki
őszintén, amivel meg is lepem kicsit. – Ez nem így megy. Sok mindent meg
kellene beszélnünk előtte.
– Igaz – bólint rá.
– Tudod, azt mondtam
Robinnak, amikor... – Félbeszakítom a mondatot, képtelen vagyok kimondani, hogy
amikor szakítottunk. – Amikor elment,
hogy fel kell adnom ezt az egészet. És azt nem csak rá értettem.
Tate élesen szívja be a
levegőt. Folytatom.
– Hanem ugyanúgy rád is.
Amit műveltél velem, azt... nem tudom elfelejteni. Megmérgeztél, érted?
Megmérgezted azt, hogy olyannak tudjalak látni, mint a kórházban. Nem
hibáztatlak, csak egyszerűen fáj.
– Megértem, hogy nem
bízol bennem. – Mélyet lélegzik, mielőtt folytatná. – De amikor észrevettem
magamon, hogy jobban érdekelsz te, mint bármi más a világon, rettegni kezdtem.
És nem tőled, hanem magamtól. Milyen ember vagyok én, hogy arra vágyom, ami
Robiné? Nem engedhettem, hogy ez a valami kettőnk között erősebb legyen.
– Nem azt mondom, hogy
nem értelek meg – nézek bele sötét szemébe. – Hanem azt, hogy nem tudom
elfelejteni.
– Nem okozok többet
fájdalmat, esküszöm – hajol közelebb hozzám. – Csak ne maradj tőlem távol, és
bebizonyítom.
Hangtalanul mérlegelem a
szavait, ezt az egészet. Amit Robin maga után hagyott, az annyira fáj, hogy
beszélni sem tudok róla, csakhogy van egy másik oldalam is, ami pedig Tate-hez
húz. Ahhoz a Tate-hez, aki szorosan ül mellettem, és azért küzd, hogy
visszanyerje a bizalmamat. Én meg nem vagyok az a helyben ácsorgó típus. Egy
ideje, amikor csak lehet, ugrom.
Belenézek Tate
kétségbeesett szemébe, és elönt a melegség. Óvatosan a keze után nyúlok,
megfogom. Cipzárt teszek az eszemre, és összehúzom.
Ugrom egy nagyot az
ismeretlenbe.
Már megint bőgők annyira jó.. :)
VálaszTörlésDrága <3 De inkább ne sírj! :)
Törlés